FENYŐ MIKLÓS erről a koncertről, az élő fellépésekről és a rock and rollról:
Amikor ez a turné indult, tudomásomra jutott, hogy van ilyen. Olyannal nem beszéltem, aki látta és nem is olvastam róla, hogy milyen. De azt gondolom, elég lényeges különbség tudni, hogy valójában nincs ott a színpadon Elvis. Hiába nézek egy koncertet a Wembley Arena leghátsó sorából és csak hangyákat látok a színpadon, a tudat, hogy az egyik hangya ő és a kivetítőn azt látom, ami ott történik, az egy egészen más érzés. Biztos ez is jó, de nem olyan izgalmas.
Én voltam Elvis koncerten 1957-ben, mikor Elvis 22 éves volt. ’56-tól két évig kint éltünk Amerikában és az ottani rokonaim elvittek egy koncertjére, hogy lássam, mire őrjöng most az egész ország. Akkor nem nagyon tudtam felfogni, hogy mi történik, de erős hatást gyakorolt rám. Ez is egy nagy élmény volt a sok egyéb mellett, ami engem akkor ott megfogott, és még ma is fog.
- Hogyan hatott rád ez a koncert, ez a légkör?
- Elkapott. Elkapott, mint egy járvány. Azelőtt is voltak ábrándjaim, mindig előadónak láttam magam. Mielőtt elmentünk Magyarországról gyakran vittek operaelőadásokra a szüleim és én operahősnek képzeltem magam, színpadon. Amerikában megváltozott minden, ami a zenét illeti. Akárhol mentem az utcán, üvöltött ez a rock and rollnak nevezett valami. Mindenki másképp nézett rá, a felnőtt korosztály félt tőle, az ifjúság egyből tudta, hogy ez az ő hangja, amit az ő nyelvén mondanak, az ő hangjával fejeznek ki, az ő ösztönös, elemi, kitörő érzéseivel szól és mindenki ezt kereste a rádióállomásokon. És ez a zene, meg az, amit ott az iskolában hallgattunk zene tantárgy címen az hasonlított valamennyire egymáshoz, de egyáltalán nem hasonlított arra, amit Magyarországon az iskolában ének órán hallottam. Lehet azt mondani, hogy egy zenei kultúrkör-váltás történt bennem. Megváltozott a zenei ízlésem teljesen. Ez akkor még nem fogalmazódott így meg bennem, csak éreztem. Egyrészt más a népzene, mint otthon és a nép zenéjének egy változatát hallom, sokkal izgalmasabban, szexisebben, ami a fiatalokat beindítja, magával ragadja. Tehát nem a tradicionális, hanem a modern irányába, de azért van kapcsolata a tradíciókkal.
Arról az Elvis koncertről pedig még sokáig álmodoztam. Az a közönségreakció, amit ott meg lehetett tapasztalni, az számomra ismeretlen volt. Én addig csak Operába jártam a szüleimmel és hát el lehet képzelni – pláne az 50-es évek közepén - hogy az operai előadások hogy néztek ki. Eljátszottak egy klasszikus darabot és a közönség szépen tapsolt… Tinédzserek, sikítozás, hajráncigálás, dobálás, önkívület - ezt én valószínűleg tátott szájjal néztem és nagyon-nagyon megfogott az egész hangulat. Az a szabadság, a szabad vélemény-nyilvánításnak az a kitörő ereje…
- Feltámadt benned a vágy, hogy egyszer majd érted is így őrjöngjenek?
- Nem csak a vágy támadt fel bennem, hanem úgy éreztem, hogy ezt én is tudnám. Persze akkor ez még nem fogalmazódott így meg bennem, csak ösztönösen éreztem. Ezzel minden előadó így van. Mindannyiunknak van egy ifjúkori inspirációnk, amikor megérezzük, milyen nagyszerű érzés lehet ez és ezzel párhuzamosan azt, hogy nekünk is megvan a képességünk ezt megteremteni, ezt mi is tudnánk csinálni. Nekem talán ez volt az egyik – nem azt mondom, hogy az egyetlen – ilyen beindító élményem, mert azokban az években, amikor ott éltem, akkor volt a rock and roll ősi erővel előtörő újdonság. De élőben nagy sztárt egyedül őt láttam, a többit csak a tévében, különböző zenei showműsorokban.
- Amikor tartasz egy koncertet, az hogy hogyan és mivel próbálsz hatni az éppen ott lévő emberekre, az biztosan sokban függ a helyzettől és a közönségtől.
- Igen, ez egy kulcsszó volt, függ a helyzettől. Ez egy élő műfaj, ott teremtődik meg az adott pillanatban, amikor az ember néhány órán át a közönségével együtt van és együtt teremtik meg annak a koncertnek a soha máshol vissza nem adható hangulatát. Én nagyon igénylem azt, hogy reagáljanak arra, amit csinálok. Nyilvánvaló, hogy ez a késztetés kihoz belőlem olyan megnyilvánulásokat egy koncerten, ami magával ragadja az embereket, elemeli őket az egyszerű, nézői állapotból az őrjöngő, rajongói állapotba, legalább is arra az időre, vagy arra a helyzetre. Azon túlmenően, hogy nagyjából az ember tudja, hogy milyen számokat fog előadni, minden kettőnkre van bízva, rám és a közönségre. És ez egymásra hat. Ha kell, kicserélem a következő számot, és egy másikat teszek oda, mert úgy érzem abban a pillanatban, hogy most az kell a közös örömünkhöz. Egy improvizáció az egész, minden szempontból. Minden, ami ott a történik, amit én a színpadon csinálok, azt nem tudom még egyszer ugyanúgy megismételni. Ugyanaz a koncert kétszer nem tud létrejönni. Még akkor sem, ha egy sorozatról van szó. Tegnap Balatonlellén, holnap Debrecenben, ugyanaz a zenekar, ugyanaz a díszlet, ugyanaz a repertoár és mégis egy egészen más koncert. Ennyire élő dolog. Ez a nagy varázsa. Ahogy kilép az ember a színpadra, azt az érzést, amit akkor kap, azt már ő adja vissza, arra reagál. Ez egy állandó körforgás. Megy az érzés oda, jön vissza, és mindenkit változtat. Ez egy közös játék, egy közös élmény.
Elvis… a hetvenes években ő már egy akkora kultusz volt, egy olyan legenda, egy olyan nagy bálvány, hogy elég volt megjelennie a színpadon… olyan volt, mint amikor egy kiéhezett tömegnek kitálalják az ételt. Nem kellett kóstolgatni – Na, milyen lesz? Ettem már jobbat is… - A kiéhezett ember meglátja az ételt, nekiesik és habzsolja. Vagy mint egy szexuális aktus: annyira vágysz rá és akkor végre ott van. Ezt már csak elrontani lehetne… de ő nem tudta elrontani.
- Ha most eldönthetnéd, hogy halálod után rendezzenek-e veled ilyen koncertet, vagy sem, mit választanál?
- Azt mondanám, hogy jaj, de jó! Örülnék neki.
- Nem zavarna, hogy ez esetleg egy rosszabb koncert, mint amilyet te élőben adtál volna?
- Mivel a semmi és eközött választhatnék, inkább ezt választanám. Ha egyszer jelen lettem volna egy ilyen koncerten, könnyebben tudnék róla beszélni… De így is azt mondom, hogy jó, hogy van ez. Mert azért biztos, hogy ad valamit, sőt nem is keveset ad abból, amit ő jelentett, amit ez a műfaj jelentett. Kicsit több fantázia kell hozzá a hallgatóság részéről, mintha ő maga jelen lenne élőben a színpadon. Kicsit több energiát követel tőlünk az, hogy nagyon nagy élmény legyen, hogy nagyon beleéljük magunkat. Csak egy kicsivel többet. De nem baj.
- Az Interneten azt írják, akik látták ezt a koncertet, de soha nem látták Elvist élőben, hogy nagyon nagy élmény volt és megtapasztalhattak valamit abból a légkörből, hangulatból, amit másképp sosem érezhettek volna, akik pedig látták őt annak idején, azt mondják, hogy időnként pillanatokra, percekre teljesen visszahozza azt az érzést.
- Ez a nagy értéke a dolognak. És ezek szerint, akik azt mondják, hogy percekre visszajön az az érzés, azok nyilván hiteles szemtanúk, ott voltak és látták és megérezték és ez is igazolja azt, hogy akik ezt kitalálták és megvalósították, azoknak igazuk volt.