Elvis Presley halálának 33. évfordulójára (2010. augusztus) - Barcs Endre

William Shakespeare híres drámájában, az Antonius és Cleopatra-ban, Antonius a következő mondattal kezdi felejthetetlen beszédét a halott Caesar felett: „Temetni jöttem Caesar-t, nem dicsérni!” Nekem is az lenne a tisztem ma este, hogy megemlékezzem Elvis halálának 33. évfordulójáról. Csakhogy ez lehetetlen! Elvis Presley-ről ugyanis nem lehet múlt időben beszélni. Azt a mondatot, hogy Elvis meghalt nem lehet kimondani, mert nincs semmi értelme.

Ha meghal egy közeli hozzátartozónk, egy régi barátunk, mint nemrégiben Perlaky Árpi, aki az Elvis Presley Barátok Klubja egyik alapító tagja volt, akkor sokszor gondolunk rá elszorult szívvel, és azt mondjuk magunkban: nagyon hiányzol. Ezek az emberek, akik közel álltak hozzánk és eltávoztak hatalmas űrt hagytak maguk után. Ürességet, és hosszan tartó mély fájdalmat.

Elvis esetében ezt nem mondhatjuk el. Ő kifogott a teremtőn, kifogott a végzeten, kifogott a mindannyiunkra váró sorson, és mivel senkinek sem akart fájdalmat okozni, úgy ment el örökre, hogy végleg itt maradt velünk!

Mert az idén 75 éves Elvis ma is itt van közöttünk, és itt is lesz örökre. Jelenléte folyamatosan érezhető, hangja ott cseng fülünkben, látjuk ferde, mosolyra húzott száját, látjuk, a huncutságot megcsillanni a szeme sarkában, látjuk, amint furcsán behajtott kézfejjel, sajátos, kissé merev lábmozgásával táncol, amint a filmen a lányokkal flörtöl. Látjuk, ahogy színpadon a szemébe hulló hollófekete hajával, a neki tervezett öltözékben, karate mozdulatokkal csépeli a levegőt naponta éljük és átéljük már rég messzi múltba tűnt kissé cukros, kicsit mű amerikai világát. 

A kor, amelyben élt már rég a múlté. Las Vegas-t teljesen átépítették, az a The Strip, amelyen az ő életében a kaszinók sorakoztak a homoksivatagba veszett, helyette más irányban épült fel a mai csillogó- villogó, mindent túlszárnyalni akaró, mindenben a legeket mutatni akaró szórakozó negyed. De hiába az elmúlt több, mint három évtized, hiába fordult nagyot a világ kereke, hiába a dollármilliókért épített csoda szállodák sokasága, a lélegzetelállító mutatványok, mindez hiába, mert aki ide téved, a mai napig Elvis Presley nyomát keresi.

Évente százezrek zarándokolnak el otthonába, Grace Land-be, és tekintik meg a kertben álló szökőkút medencéje előtt, a bronzlappal borított egyszerű sírkövét. A bronzlapon ott áll a neve, mindenki láthatja, fényképezheti. Csakhogy a sír üres. Mert Elvis nem halt meg, vagy ha meg is halt fizikai valójában, nyomban feltámadt, és itt él közöttünk, és töretlenül hódít régi és eddig még ki nem adott dalaival, digitálisan ujjá varázsolt filmjeivel, de mindenek előtt varázslatos személyével.

Az még érthető, hogy mi, a hatvanon, sőt hetvenen felüliek nem akarjuk elengedni őt, hiszen kamaszkorunk elválaszthatatlan része, és végig kísérte életünket, de hogyan tudja Elvis meghódítani azokat, akik halála után születtek? Akik már a diszkó világában fogantak, és a technón nevelkedtek? 

Milliomodszor kérdezem magamtól: mi a titka? Hogyan él túl zenei korszakokat, hogyan tudja a túlvilágról is leénekelni mai sztárokat, hogyan képes felforrósítani a mai kamaszlányok szívét? Válasz nincs. Nem is érdemes a választ keresni. Mert Elvis maga a megfejthetetlen csoda.

Barcs Endre