Átyim Ildikó beszéde 2015. 08. 16. Budapest, Elvis Presley park

Szeretettel köszöntelek Titeket!

Egy dátummal kezdek:

1977. augusztus 16-án, pontosan 38 évvel ezelőtt, ezen a napon egy pillanatra megállt a világ.

Minden műsort félbeszakítottak, csak ezt harsogták: ELVIS PRESLEY elment. Rajongók milliói hitetlenkedve nézték a híradásokat és gyülekeztek a háza előtt.

Egy legenda eltávozott, egy korszak lezárult.

De ne búslakodjunk, mert Elvis csodálatos és nagyon gazdag szellemi örökséget hagyott ránk.

Mit jelent nekem Elvis? (Erről szeretnék beszélni.)

Mindent!!!

Az egész életemet végigkísérte, velem van és volt nehezebb, boldogabb időszakokban is. Ha egy bulira készülök, felpörget, ha bánatos vagyok, megvigasztal, megnyugtat, könnyeket csak a szemembe, jókedvre derít.

Ebben rejlik az ő nagyszerűsége, hogy még 38 évvel a halála után a felvételeken keresztül is érezzük az ő érzékenységét, szeretetét. Olyan erős kisugárzása volt, hogy még nem látták az emberek, hogy közeledik, de már érezték a jelenlétét.

Veleszületett rendkívüli tehetségével ötvözte a zenei stílusokat és addig-addig csiszolgatott egy-egy dalt, amíg a saját képére nem formálta, amíg tökéletesen nem tükrözte őt magát.

 

Elvis csupa szív ember volt, egész életét végigkísérte a jótékonykodás. Minden évben rengeteg alapítványnak, kórházaknak, szervezeteknek, magánszemélyeknek adakozott.

Nem felejtette el, milyen szegénységből jött, akin csak tudott, segített.

Nekünk, magyaroknak is!

Népszerűségét felhasználva 1956-ban az Ed Sullivan Show-ban felhívta az emberek figyelmét, hogy küldjenek segélycsomagokat meggyötört kicsiny országunknak.

Priscilla azt mondta Elvisről: olyan, mint a páva, szereti széttárni a tollait és megmutatni a színeit.

Talán ez a sokszínűség az, ami jellemezte Elvist és ami miatt ugyanezen a napon, ebben az órában szerte a világon rajongók millióival együtt emlékezünk rá.

Elvis szeretete nem ismer sem országhatárokat, sem nyelvi nehézségeket, összeköt minket. Nélküle nem állnánk ma itt és talán soha nem találkozhattunk volna, nem alakulhattak volna ki barátságok sem.

Elvis imádta a rajongóit, addig soha egyetlen sztár sem engedte annyira közel magához őket, mint ő. Volt, hogy beengedte a kertbe, a ház udvarára, vagy üdítőt, süteményt vitetett ki nekik a zenekapuhoz, órákig beszélgetett velük.

Nem csak ezért szeretjük, hanem mert ő is esendő ember volt. Vele soha nem lehetett unatkozni, soha nem tudhattad, mikor kelt fel az éjszaka közepén, elhajt veled egy temetőbe, felmegy a dombtetőre és lesétál csak azért, hogy átélhesse a félelem érzését.

Nem sétálhatott csak úgy egyedül az utcán, nem mehetett moziba, mint mi, egyszerű emberek. Emiatt sokszor kitört belőle féktelen énje, ami aztán előrevetítette tragikus sorsát.

De soha, semmiért nem zárta volna ki életéből a rajongóit.

Szentül hitte, hogy a hangját, tehetségét Istentől kapta és nem élhet ezzel vissza, hitte, hogy az a feladata a Földön, hogy a zenéjével örömet szerezzen nekünk. Mindig az volt a félelme, hogy elfelejtik, már nem szeretik őt.

Ne félj Elvis, mi soha nem felejtünk el és mindig szeretni fogunk!!